A Fertő-táj legendái

Isten ujja

Ahol most a szőke Fertő ezüstös habjai csókolóznak egymással és kacagó nádasok erdeje hajtogatja bóbitás fejét, ott sok-sok századdal ezelőtt csak egy kisebb mocsár és járhatatlan ingovány terült el. Az ingovány kellős közepén volt egy szép, erős vár. Nem volt ellenség, mely megközelíthette volna, mert emberestől, lovastól együtt elpusztult a mocsárban. Csupán egyetlen út vezetett a várhoz, de veszély esetén azt is úgy eláraszthatták vízzel, hogy nyoma sem látszott.
Állt ebben a vízi várban egy hatalmas nagyúr és amerre a szem ellátott, a mezők, az erdők, a puszták, a falvak, az emberek mind az övé voltak. De ez a nagyúr arról volt híres, hogy kegyetlenségében és szívtelenségében nem ismert határt. Jószívű felesége sokszor könyörgött, hogy ne üsse, verje, kínozza a jobbágyokat. De ilyenkor őneki is kijutott a durvaságból és az ütlegből. Sokat sírt a jó nagyasszony, kinek egyetlen vigasztalása és öröme a kisfia volt, ki szakasztott olyan jó, olyan nemeslelkű volt, mint ő maga.
A jó nagyasszony nemsokára meghalt bánatában, a kisfiú azonban szép, erős daliává serdült, és ahol tehette, segített az embereken. Szerette is mindenki a jószívű, vitéz, szép daliát, nem úgy, mint az apját.
Egyszer a nagyúr egyik kedvesebb apródját, mikor hazatérőben volt, széttépték a farkasok. Az erdészt, aki a rossz hírt meghozta, a haragra gerjedt úr egyszerűen agyonverette. A felesége után sem sokat bánkódott, hozott másik asszonyt, egy fiatal, szép, feslő tulipánt. De a szép fiatal asszony is gonosz volt, és csak azért ment férjhez az öreg nagyúrhoz, mert szemet vetett a fiára, a szép, fiatal daliára. Ki is vetette rá hálóját, hogy elcsábítsa, de a vitéz kisebbik várúr elutasította és megdorgálta. Az asszony erre bosszút forralt ellene. Fontos beszéd ürügye alatt szobájába csalta, s az összecsődített cselédek előtt úgy tett, mintha mostohafia megtámadta volna, hogy csókjait és öleléseit kierőszakolja. Elősiető urának sírva panaszkodott a gonosz asszony és az éktelen haragra lobbant apa egyetlen fiát meghallgatás nélkül rettenetes, mély, elhagyott tömlöc fenekére dobatta.
- Ne félj, - mondotta feleségének - aki abba a tömlöcbe kerül, az nem kerül onnét ki soha. Elpusztul éhen, szomjan, a férgek és kígyók között. Az ajtó sem nyílik fel addig, míg új áldozat nem következik.
A jószívű fiatal leventét mindenki sajnálta, mindenki megsiratta. A várnagy fia azonban elhatározta, hogy megmenti kisebbik gazdáját. Nagy titokban megkerítette apjától a tömlöc kulcsát, és éjnek idején megszöktette.
A várban mindenki azt gondolta, hogy a börtönben elpusztult a fiatal vitéz. Az pedig egy rengeteg erdőben bujdosott. Nem mert mutatkozni, mert attól rettegett, hogy az apja megtudja menekülését. Egyszer azonban meglátott egy gyönyörű szép leányt. Nem tudott ellenállni vágyódásának, megszólította és mikor a szép leány elmondotta, hogy ő annak az erdésznek a leánya, akit a várúr agyonveretett haragjában, akkor az ifjú is felfedte magát. A vitéz ott maradt a lánnyal és annak édesanyjával a biztos rejtekhelyet nyújtó vadászkunyhóban, a fiatalok megszerették egymást, és férj és feleség lettek. Boldogan éltek, aranyos kis fiacskájuk is született, de a vitéz daliát a hír és dicsőség utáni vágyódás, a nemes vére nem engedte pihenni. Elment egyenesen a király táborába, hol felajánlotta szolgálatát.
Nagy szükség volt abban az időben a jó vitézekre, Béla király szívesen fogadta a fiatal leventét, meg is szerette vitézsége és bátorsága miatt. A vitéz mindig a király oldala mellett harcolt, de soha nem panaszkodott az apjára. Mikor a tatárok megverték Béla király seregét, a fiatal vitéz a király életét is megmentette, mert egy tatárt akkor sújtott agyon, mikor az a királyra emelte fegyverét. Mikor a királynak menekülnie kellett a pusztító tatárok elől, menekülésében is elkísérte a vitéz a királyt.
A gonosz nagyúrnak mocsarak között lévő várát nem tudták a tatárok megközelíteni, de a fülébe jutott a vitéz dalia hírneve és azt is meghallotta, hogy a legvitézebb levente senki más, mint az ő tulajdon fia, kit tömlöcbe dobatott. Kezdett kutatni, hogy miképpen szabadulhatott ki a fiú a börtönből. A cselédség nem merte elárulni az asszonyt, de azt beszélték maguk között, hogy csoda történt, az ártatlan vitézt csoda szabadította meg a tömlöc fenekéről. A nagyúr félt, hogyha a király visszatér, kérdőre vonja gonoszsága miatt, feleségére is gyanakodni kezdett, de az elvetemült asszony akkor is csak mostohafiát vádolta:
- Pusztítsa el a jó Isten velem együtt az egész vidéket, az egész várat, mint ahogy Noé idejében elpusztította a gonosz világot, ha bűnös vagyok!
És alig mondotta ki a szörnyű átkot, fekete felhők gyülekeztek az égen, megeredtek az egek csatornái, és napokon át öntötte az ég a vizet. De a föld is megnyílt a vár alatt, éppen a tömlöc közelében és hányta ki magából a vizet, versenyezve a szakadó esővel. Nem volt menekülés. A gonosz várúr ott pusztult el még gonoszabb feleségével együtt összeomlott várának romjai alatt. És elpusztult az egész környék a gonosz nagyúrnak hét falujával együtt. Az elpusztult falukat Kendervölgynek, Sárvölgynek, Jakabfalvának, Jókútnak, Leánytónak, Feketetónak és Fertőnek nevezték. A mocsaras vidékből nagy kiterjedésű tó lett, mely hullámaival betakarta a sok-sok kegyetlenség helyét.
Az általános pusztulásból csak Fertőfalvának ősi temploma maradt meg. Ebben a templomban egy csodatevő Mária-kép volt, mely határt szabott a pusztító hullámok erejének. Ide menekült a környék népe a pusztulás elől és a kép megmentette a jó emberek életét.
Mikor Béla király hazatért bujdosásából a tatárok visszavonulása után, az egész környéket legkedvesebb vitézének ajándékozta, ki családjával a nagy tó mellett telepedett le és sok várat, várost és falut építtetett.
A törökök pusztítása sok századév után a fertőtavi őstemplomot is összerombolta, de a Mária-kép a tűztengerben is csodálatosképpen épségben maradt és most is hirdeti Boldogasszony kéttornyú templomában a múltak emlékeit.

Halember - Hany Istók

Mikor még a Hanság mocsaras, ingoványos nádasaiban és erdőségeiben annyi volt a hal, meg a vadmadár, mint a fűszál, mikor még farkascsordák jártak a vidéken és a halászat jobban fizetett, mint a búzavetés, élt az illmici vadvizek között egy halászember fiatal feleségével.
A halász egyszer egy borzasztó nagy harcsát fogott. Boldogan cipelte haza, hogy még aznap kocsira tegye és elvigye a bécsi vásárra. A felesége, aki áldott állapotban volt, szintén nagyon megörült a nagy halnak és forgatta, nézegette, gyönyörködött benne.
- Ne bíbelődj azzal a hallal olyan sokat – korholta a fiatal asszonyt az anyósa, mert majd rácsudálkozol, aztán a magzatod is olyan halforma csúnya teremtés lesz, mint az a ronda nagyfejű állat.
- Már hogy mondhat ilyet anyámasszony,- borzadt meg a menyecske,- láttam én már halat eleget.
- De nem úgy van az, mert ilyen nagyot még nem láttál,- zsörtölődött tovább az öreg,- meg ilyen boldog állapotban sem voltál, és ha rá találsz feledkezni, nagy baj lehet abból.
A fiatalasszony megijedt és otthagyta a nagy halat, de nem tudott megszabadulni az aggodalomtól, amit anyósa ébresztett benne. Mindig a halra, meg születendő magzatára gondolt.
A gyerek meg is született és uram fia, csakugyan beteljesedett az öregasszony jövendölése. Olyan szörnyeteg lett az újszülött férfigyerek, mintha nem is emberfia lett volna. A feje nagy, lapos, a szemei aprók, oldaltállók, kerekek, az arca lapos, fülei alig voltak és a bőre barna, cserzett, mintha már három nyarat egyfolytában vályogvetésben töltött volna el. Mozdulatlanul hevert a bölcsőben, csak mikor a fürdővízbe tették, akkor csapkodott, ficánkolt elevenen.
Az anya kétségbeesetten siránkozott, az apa pedig annyira elkeseredett, hogy egy napon elbujdosott, a verbunkosoknál felcsapott katonának, háborúba ment és nem is tért vissza többé sohasem.
A szomszédok csudájára jártak a furcsa gyermeknek, ki gyorsan nőtt és iperedett, de lábra állni nem tudott, csak csúszott-mászott, a gyepen hempergőzött, a tócsákat turkálta, békákat fogdosott, csigákat ropogtatott hegyes fogai között, de még három esztendős korában sem tudott egy emberi hangot kiejteni, csak nyöszörgött és morgott, mint valami oktondi állatfióka.
A szegény szerencsétlen anyát, hogy gyermeke ilyen világcsúfja lett, az ura meg elhagyta, hamarosan megölte a búbánat. A gyerek is eltűnt. A szomszédok azzal nyugodtak meg eltűnésén, hogy bizonyosan beleveszett a vadvizekbe, vagy az erdőségben felfalták a farkasok.
Egypár esztendő eltelte után azonban kapuvári halászemberek egy halformájú emberkét fogtak ki a vízből. Majd összetépte a hálójukat. Rúgott, harapott, karmolt, köpködött, alig bírták megkötözni. Hát ez volt az elpusztult halászcsaládnak eltűnt szörnyszülött gyermeke. Erőteljes izmos fickó volt már, de a szeme most még halformájúbb lett, alig pislogott, a keze meg a lába hosszú ujjai között valóságos úszóhártyák voltak, a testét pedig bőrkeményedések, pikkelyek fedték, akár a halnak, vagy a kígyónak.
A halászok bevitték a talált kis szörnyeteget a kapuvári várba. Ott meg is keresztelték, István nevet adtak neki. Próbálkozták tanítani, szelídíteni, hanem a kis Istókon nem fogott sem a szép szó, sem a mogyorófapálca. Vad és rakoncátlan maradt, mindenkit megmart, megrugdosott.
Csak az egyetlen szépséges várkisasszony tudta ideig-óráig megszelídíteni, Ennek a hívására előbújt rejtekhelyéből, szépen két lábra állott, engedte magát cirógatni, szívesen fogadta kezéből a rendes ételeket, mert máskülönben, ha csak szerét tehette, halat, békát meg csigákat evett. És ha a szép kisasszony meg megsimogatta, ilyenkor hálából, hogy kedveskedjék, olyan bukfenceket, hempergőzést, ugrándozást, hancúrozást csapott körülötte, hogy nem lehetett azt nézni nevetés nélkül.
Ha a hajdúk rakoncátlankodásai, csíntevései miatt ráncba akarták szedni, mindig a várkisasszonyhoz menekült, aki pártját fogta. Az ő kedvéért még a cifra gúnyát is megtűrte magán, amibe felöltöztették.
Egyszer aztán a várkisasszonynak egy daliás vitéz megkérte a kezét. Elkövetkezett a lakodalom ideje. A lakodalmi ebéd alatt a kis Hany Istók is besompolygott a mulatozók köz, s mert a többiektől látta, ő is ajándékkal akart kedveskedni szép úrnőjének. Egy nagy kosarat cipelt szépen letakarva nagy lapulevelekkel. Odatette a boldog menyasszony elé a szépen felterített asztal közepére. Hát amint odatette, megmozdult az egész nagy kosár és a belsejéből a virágok, gyomok és levelek közül csak ugráltak ki a békák és ungok, másztak ki a csigák, csapódtak ki a halak. Egy egész ármádia mindenféle undok állat tettyegett, csúszott-mászott az asztalon, a megriadt vendégsereg között.
Szegény, ostoba kis Hany Istók azzal akart kedveskedni asszonyának, ami az ő legkedvesebb csemegéje volt. De nem értették meg jó akaratát, becsületes szándékát, nagy hirtelenében csak gonosz csínytevést láttak a lakodalmi ebéd megzavarásában és csak úgy hullott az ütleg mindenfelől a kis szörnyetegre. Még a szépséges menyasszony is, aki mostanáig mindig védelmezte, fehér kezével úgy pofonütötte, csak úgy csattant. A hajdúk elcipelték, és azok is alaposan elnáspángolták.
A kis Hany Istókot borzasztóan elkeserítette, hogy ilyen csúnyán bántak el vele, mikor a legpompásabb ajándékkal akart hízelegni. Kicsiny halszíve, ami mégis csak emberszív volt, sajgott, zakatolt. Legjobban fájt neki az a nyakleves, amit a szép menyasszonytól kapott. Ott gubbasztott a vár egyik bástyáján és nézte-nézte a messze elterülő Hanságot, a nagy erdőket és a hullámzó nádasokat.
És amikor estefelé kigördültek a vendégekkel a kocsik a várkapun és elvitték a szép menyasszonyt is messze idegenbe, a kis Hany Istók a bástyáról belevetette magát a vízzel tele mély várárokba, átúszott azon és szaladt, kúszott, ugrált a nagy nádasok felé, ahol azután elnyelte újra és örökre a Fertő meg a Hanság vadonja.
Hiába keresték, nem találták meg többet, valahol ott pusztult el a mocsár rengetegeiben.
És a nádasok, a vadon vizek között, a nagy Hanság ingoványainak és mocsarainak táján elevenen él még ma is Hany Istók emléke, amikor pedig már a vadvizek helyét majdnem mindenütt szelíd rétek és szántások-vetések foglalták el. A magyar nép pedig országszerte azt mondja a rakoncátlan sihederre, a neveletlen suhancra, hogy valóságos Hany Istók.